Első

Széltől vacogva ébredtem meg az otthonommá vált konténer legalján. Végtagjaim fájdalmasan el voltak zsibbadva, úgy éreztem, mint ha ezer meg ezer tű szúrkálná. Nagy nehezen kikecmeregtem. Szakadt ruhák ékeskedtek rajtam, pár éve leginkább ez a viselet jellemez. Körül néztem. Kezdett beállni az ősz, hamarosan az eső úgy fog jönni, mint ha csak dézsából öntenék. Tekintetem végig siklott a grafitis falon amit még egy éve hulligánok színeztek, a sok szemeten amit vagy az emeletről dobtak le, esetleg hoztak. New York kietlen részén voltam ahol leginkább az olyan maga tehetetlen emberek tartózkodtak, mint jómagam. Egy sikátor elrejtett zúgában leltem otthonra, amit már 18 éves korom óta tekintek annak. Hasam éhesen kordult meg miközben a ruhámat próbáltam összébb húzni, amit még a télen kaptam pár közösség szolgálatos kis iskolástól. Azt hitték több, mint negyven éves vagyok, pedig csak 21 múltam. Szomorú volt látni, hogy a sok kosz ennyire öregít, mégis egyfajta biztonság érzetet adott, hogy senki sem fog felismerni. Ha tudnák, hogy a Perezz vállalat családjának az állítólagosan meghalt gyermeke vagyok, csak nevetnének. Én sem tennék máshogy. Remegő lábakkal indultam egy kissé forgalmas utcához ahol reményeim szerint megkaphattam a heti adagomat. Mióta az utcán "élősködöm" megtanultam mindent beosztani. Ha az eső esik akkor fürdök a kidobott tusfürdők alján maradt trutymójával, az ételt is nagyon jól eldugom különben az éjszakánként járó maffia bandák megvernének jobban. Eddig se kíméltek, de ha megtudják, hogy dugdosom az élelmet halálra vernek. Sokszor jutott eszembe ugyan, hogy kegyesebb lenne a halál, de nem ilyen lelkületem van. Reménykedek, hogy egy nap lesz jobb is. Egy nap valaki jön és azt mondja: "Még nincs minden veszve."

Efféle gondolatokkal értem a piac térhez ahol elfoglaltam a helyem és bele kezdtem a megszokott dolgomba. Az étel szerzésbe. Lopni már megpróbáltam, nem volt jó ötlet, két napra bevittek az őrsre. Kirázott a hideg az emlékektől. Koszos, sártól ragacsos kezemet kitartottam.

- Kérem! Valaki! Egy kis élelmet! Megsegíti magukat az Úr! - próbálkoztam. Rég nem hittem Istenben, mégis a vallásos emberek általában bedőlnek az ilyennek. Ha lenne Isten akkor itt lennék? Bűntetne így? Egy fiatal lányt akinek álmai voltak, családja és vágyai? Nem. Nincs Isten. Soha nem is volt. Egy nő ment el előttem, arcát csak azért is elfordította. Elszomorodtam, de nem adtam fel. Ha az életed fent tartása a cél, nem adhatod fel!

- Kérem! Csak egy kis ételt! - próbáltam újra, viszont vékony hangomat, mint ha a méhkasszerű tömeg meg se hallotta volna. Sóhajtottam, abban a pillanatban viszont egy árnyék vetült felém. Felemeltem a fejem, és egy igen mogorva arcú férfit pillantottam meg. Nem ijedtem meg tőle, nála rosszabbakkal is találkoztam, de volt valami rajta ami arra késztetett ne húzzak vele ujjat soha. Hollófekete haja hátrafésűlve helyezkedett el a feje tetején, fekete öltönyt viselt. Tekintete perzselt, úgy éreztem a vesémbe lát, és tud rólam minden kis piti dolgot. Kirázott a hideg. Arcára gúnyos fintor ült ki, majd a kezembe nyomott pár bankjegyet. Már majdnem indult is volna ha utána nem szólok.

- Nem engednek be a boltba - tettem le a zöld bankjegyeket a földre. Számomra a pénznek már nincs értelme ilyen külsővel. Egykor volt, de ma már nem. Fújtatva felkapta és elrohant vele. Valami olyasmit morgott az orra alatt, hogy "Manapság semmivel sincsenek megelégedve az emberek". Csalódottan pillantottam eltűnt alakja után. Talán az utolsó esélyem volt. Hamarosan este lesz, a bandák előbújnak és folytatják az őrökös csatákat és öldöklést egymás ellen. Két lábra álltam, de mielőtt elindulhattam volna megpillantottam ugyanazt a férfit. Felém igyekezett, határozott lépteitől meginogtam. Kezében néhány darab szendvics volt - ha pontos akarok lenni akkor csak 3 -, amit hamarosan a kezembe nyomott.

- Nesze! - morogta és egy palack vizet is oda tett, majd elviharzott. Hatalmas vigyor terült el az arcomon. Köszönöm idegen, néztem egy pillanatra utána és visszasiettem a konténerhez. Ma estére nagyon jól be fogom zárni, döntöttem el és miután beevickéltem magam neki láttam a vacsorámnak. Csak egy szendvicset ettem meg, többet nem is tudtam, és nem is akartam. A vizből keveset ittam, a maradékot gondosan elrejtettem. Tele hassal ugyan, de fázva döltem le. Elhelyezkedtem, magzatpózba húztam magam és minél előbb igyekeztem elaludni. Nem akartam felhívni a figyelmet magamra így ha halottnak tetetem magam, reményeim szerint észre se vesznek. De a szerencse nem mellettem pártolt ma este... Vacogtam minden ízemben, igyekeztem olyan pozitúrát találni ahol tökéletesen kibírom reggelig. Bénult állapotomból, mikor már majdnem elaludtam, cípő kopogás harsant a levegő. Megfeszültem, remegni kezdtem a félelemtől és imádkoztam, hogy legyen mihamarabb világos és tűnjenek el a valóságos démonok a közelemből. Vad röhécselés, majd pár fegyverrel való pufogtatás és hulligánok módjára elkezdték felborítani a kónténereket. Tudtam kik ők, egyszer már találkoztam velük és rettegtem, hogy ez újra beteljesül. De a szerencse sosem pártolt mellettem, ők az utamba akadtak és én csak kuporogtam a sötét vas legalján. Mikor már azt hittem abba hagyják, az eddig mozdulatlan kónténer árulóként dobott ki magából. 

- Ó, nézzétek, van itt valaki! - sértette fülemet ez a mély hang. Alig volt bennem erő, de próbáltam menekülni tőlük, pókjárásban. Tudhattam volna, hogy nem sikerül, de reménykedtem ami a vesztemet okozta. Az egyik megállított és akkora pofont lekevert, hogy a beton adta a másikat. Vér kezdett folyni a számból, szédelegve emeltem fel a fejem, de azonnal jött a másik ütés, ezúttal a hasam tájéka felé. Összegörnyedtem, az ajkamra haraptam, hogy ne ordítsak fel. Rám rontottak, letépték rólam a ruhákat és összefogdostak. Zokogva próbáltam ellökni őket, de sikertelen volt minden erőfeszítésem. Kosztól elcsufított testem  nem nyújthatott nekik bizalomgerjesztő látvány így a combomba vágtak egy kést és lehúzták egészen a vádlimig. Fájdalmas sikoly szakadt ki a torkomon, azonnal elhallgatattak egy sáros ronggyal, majd röhögve elmentek. Éreztem az elviselhetetlen fájdalmat, a csípős hideget, ahogy a vér távozik a testemből és tócsában gyűl össze körülöttem. A kutyát se érdekli ha meghalok, gondoltam mielőtt a sötétség magába szippantott volna. Nem féltem a haláltól, úgy akartam fogadni őt, mint egy jó barátot, egy régi ismerőst meleg teával és süteménnyel. Bele tőrödtem, hogy meghalok, hogy nem lesz senki mellettem az utolsó pillanatokban, nem fognak hiányolni. Halasztgattam, mert azt hittem így könnyebb, de senki nem kerülheti el a végzetét nem igaz?

----------------------

Fogalmam sincs meddig voltam eszméletlen, de egy biztos, hogy nem ott ébredtem meg ahol elájultam. Egy szobában feküdtem, tisztán, bekötözött combbal és felöltöztetve egy alsóba és pólóba. Először azt hittem meghaltam, de ahogy megcsíptem magam, rájöttem, ez nem a mennyország. Valaki megmentett...

Ahogy értelmet nyert az ittlétemnek az oka, az ajtó kinyílt és fancsali ábrázattal bejött az a férfi aki a múlt nap is adott ételt. Meglepődtem, nem hittem volna, hogy ő fogadott be.

- Ó, végre felébredtél! Már kezdtem unni, hogy csak alszol. - morogta ellenszevesen és a tányér ételt amit behozott a kómodra tette. Döbbenten pislogtam rá, megszólalni se tudtam. Ha ennyire nem akart megmenteni akkor miért tette? Összefonta maga előtt a karjait.

- Mi az? Egyél már! Rossz rád nézni - fintorodott el és kiment ott hagyva engem megannyi megválaszólatlan kérdéssel. Összepréseltem az ajkaim, nem értettem a viselkedését, de az ételt amit behozott megettem. Miután befaltam a húst meg a krumplit jobban megfigyeltem a szobát. Nem volt nagy, hasonlított egy tároló helyiségre ahonnan kipakoltak mindent és egy ágyat meg szekrényt löktek be. Lassan felkeltem a puha fekhelyemről és a szekrényhez biccegtem. Kitártam az ajtajait, de a látványtól köpni - nyelni nem tudtam. Tele volt pakolva farmerokkal, felsőkkel és egy két ünnepi ruhával amit eddig sosem láttam. Remegő kézzel simítottam végig minden ruhán. Lehet nem is az enyém, jutott eszembe, mire elszégyelltem magam és hátrébb léptem becsukva az ajtókat. Az ágyra dőltem, magamra húztam a takarót és csak feküdtem. Kiakartam élvezni a helyzetet, hogy melegben vagyok a hóvihar ellen amit mára mondtak. Hamarabb beköszöntött, mint hittem, de mérhetetlenül örültem, hogy egy kis időre is, de megúszom. Laposakat pislogtam, az álom újra magával rántott, édes illuzióval mérgezett minél mélyebben aludtam.

Fogalmam sincs meddig aludhattam, arra ébredtem meg, hogy a combommal babrálnak ahonnan tompa lüktetést érzékeltem. Fél szememet kinyitottam, elém tárult egy fekete hajzuhatag amin halványan elmosolyodtam, mivel innen már sejtettem, hogy ki is az aki előttem van. A hősöm... 

- Köszönöm, hogy megmentett. - szólaltam meg, hangom alig volt több egércincogásnál. 

Ha meg is lepődött, hogy fent vagyok, nem mutatta jelét. Bekötötte a combom, masnit csomózott, majd ezek után nézett csak rám. Jádezöld szeme volt, még így a sötétben is úgy fénylett, mint a napsütötte Ibiza tengerpartja. Nagyot nyeltem, mert a gyönyörűsége ellenére jéghideg tekintettel pásztázott, mint aki azon gondolkodik előbb vágjon ki az ablakon azután szidjon vagy fordítva. Végül egyiket se tette.

- Van kint midgardi étel. Ha kell kijössz, ha nem akkor éhezz. - egyenesedett ki, egy utolsó pillantást intézett felém és ki ment. Észre se vettem, hogy visszatartottam a levegőt csak amikor elhagyta a helyiséget. Megkönnyebbülten lélegeztem kicsit, a gondolataimat és a lelki erőmet szerettem volna összeszedni mielőtt kimegyek. Tegnap este majdnem meghaltam a lázadó banda miatt. Tegnap egy kónténerben feküdtem, koszosan, dideregve és éhesen. Ma meg egy kisebb ágyba fekszem, tisztán, illatosan, a combom leápolták és friss étellel várnak kint. Sóhajtottam, felnyomtam magam ülőhelyzetbe. Bizonytalanul csúsztattam a lábamat a padlóra, a hideg parketta borzongást váltott ki belőlem. Kellemes idő volt a szobába, máskor pedig majd megfagytam volna egy nadrágban és pólóban, főleg, hogy olyan rövid mind a kettő, hogy az idomaim majd kiugranak a helyükről. De a testem látszata nem érdekelt, így egy nagy szusszanás kíseretében felkeltem, a falnak támaszkodtam és elindultam kifelé.  A folyosóra kiérve szembesülnöm kellett azzal, hogy nem épp kicsi házban vagyok és megtalálni a konyhát nem kis feladat lesz, amire rátesz még, hogy a lábam se teljesen jó így mire oda érek, jobbik esetben nem egy csontvázat fogok ott találni. Ha ha, morbid poén. Vicc nélkül, ez a folyosó bazi nagy volt, félhomály lepte el a helyet, de még így is kivehető volt öt ajtó egymás mellett, velük szembe pedig kisebb szekrények, komódok és egy tükör. Hunyorítottam így a lépcsőt is észre vettem a 10-20 méter hosszú folyosó végén. Elvigyorodtam, lassú léptekkel célirányosan indultam meg a lépcsőhöz. Édes illatok kúsztak az orromig, most már biztos voltam benne, hogy jó felé sántikálok. Hálát adtam a lakberendezőnek, hogy képes volt szőnyeggel befedni a padlót, lépteimet elnyelte a sötét anyag. Beszélgetés hangjai ütötték meg a fülem, amit egy hangos csattanás követett. Megálltam a lépcső tetején.

- Nem érdekel! Legszívesebben megfojtanám! Gyülölőm a midgardiakat, főleg ezt a kis fruskát! Az a szerencséd, hogy ez a bűntetésem, mint Asgardon, mint ezen a söpredék helyen különben kívájnám a szemedet! Bár lehet anélkül is megteszem! - ordított a megmentőm dühösen. Összerezzentem a hangjára, fogalmam sem volt kivel beszélget, de a midgardi kis fruska biztos én lehettem. Mi az, hogy midgardi? 

- Öcsém, fejezd be! Segítettem neked rendbe tenni, neked csak etetni kell és kedves lenni vele! - ez mélyebb volt, tiszteletett parancsoló. Öcsém... Elképedtem. A megmentőmnek van bátyja? Wow! Tovább füleltem, bár tudtam, hogy rossz szokás a kíváncsiság jobban hajtott.

- Kedves, mi? - ciccegetett - Majd ha piros hó esik és Odin melleket növeszt! 

Egyre értetlenebb lettem.  Ki az az Odin? Milyen bűntetés? Mi az az Asgard? Az egy hely? Vagy egy lány? Vagy fiú? Válasz nem hallatszott, de inkább tűnt ez visszatartott szitoknak. Pedig érdekelt miről szól ez az eszme csere, lentebb léptem, abban a pillanatban pedig a lépcsőfok hangosan nyikorgott. A tüdembe akadt a levegő, a földbe gyökerezett a lábam. Halk puffanások, lábdobogás és a látóterembe került a két férfi akik nemrég olyan nagy hévvel veszekedtek. A magasabbik a megmentőm volt, zöld posztó inget, fekete farmert viselt, haja most ziláltan állt a feje tetején. A mellette lévő szöges ellentéte volt. Fél fejjel ugyan kisebb, de dagadó izmokat tulajdoníthatott magának amit sejtésem szerint nem kis munka árán szerzett meg. Furcsa ruha volt rajta, vértek és vas övezte, a két vállán pedig vérvörös köpeny nyaldosta végig a hátát leérve egészen a bokájáig. Piszkos szőke haját hátra fogta, kék tekintete szeme csillant felém. A mellette lévő férfin tapintható volt az ellenszenv.

- Jobban van, hölgyem? - szólalt meg a fura ruhás mielőtt a fekete hajú robbanhatott volna. El sem tudtam képzelni, hogy az utóbbi mentett meg, bár ha jól hallottam ő csak ide hozott a többit az izmos végezte. Bólintottam, zavartan eltűrtem egy vörös tincset az arcomból. Hirtelen nagy léptekkel felém kezdett jönni, megijedtem, ösztönszerűen hátrálni kezdtem. Tisztában voltam a testi képességeimmel, ha esetleg elakarna verni olyan könnyen megtehetné, mint amennyire könnyű kigondolni. De nem ezt tette, értetlenül megállt a lépcső közepén.

- Miért... hátrálsz? - kérdezte, szavaiból sütött, hogy tényleg nem érti. Akkor nem is akar bántani, nyugtattam magam. 

- Jaj Thor, annyira nagy melák vagy! - szólalt meg a kisebbik fivér gúnyosan - Tőled fél meg a böhöm nagy testedtől! - előzött meg a válaszadással. Lesütöttem a szememet. Nem akartam a kedvesebbik férfira - időközben megtudott Thorra - nézni, szégyelltem magam, hogy így reagáltam.

- Loki! - mondta fenyegető hangon Thor, léptei viszont felém közeledtek. Szívem a torkomban dobogott, vártam mi lesz, mit fog tenni a szőkeség. A francba, mihez kezdjek?